A Magyar Katolikus Egyház is szerepet vállal a társadalmat mind nagyobb mértékben érintő kábítószer-probléma orvoslása terén. 2002 márciusában létrejött Magyarország első katolikus drogrehabilitációs intézete, a Vándorok a Viharban nevű kiemelten közhasznú alapítvány. Ennek keretében működik 2006 januárjától a Szegletkő Gyermekotthon, a Budapest déli kapujánál fekvő Alsónémedi közigazgatási határán belül, egy tanyán. Az intézmény alapítója és fenntartója a Váci Egyházmegye. A Szegletkő Otthon vezetője Laczkó Mihály, Alsónémedi volt plébánosa, akinek munkáját tizennégyen segítik (négy nevelő, két gyermekvédelmi asszisztens, öt gyermekfelügyelő, két családgondozó, egy pszichológus). Az elsősorban drogfüggő ellátottak létszáma tizenhat fő, 12-17 évesek, egy részük roma származású.

– Mi késztette önt arra, hogy papi hivatása főtevékenységének a társadalom perifériájára került, szenvedélybeteg gyerekekkel való törődést válassza?
– Ennek nagyon hosszú előtörténete van. Hat évvel ezelőtt láttam egy dokumentumfilmet a komlói drogrehabilitációs intézet életéről. Ez nagyon beindított. Keresni kezdtem, hogy az egyház milyen módon kapcsolódik bele ebbe a munkába. Megismerkedtem néhai Szabó János atya nevével, aki még a nyolcvanas években foglalkozott drogos fiatalokkal, és számos kezdeményezéssel, amelyek valahol elakadtak. Egyre jobban érdekelt ez a szolgálat, s azon gondolkoztam, hogyan lehetne létrehozni hazánk első katolikus drogrehabilitációs intézetét. A Váci Egyházmegye volt püspöke, Keszthelyi Ferenc engedte, hogy dolgozhassak az intézmény megvalósításán. Ő hozta létre a Vándorok a Viharban Alapítványt. Annak érdekében, hogy alkalmas legyek a feladatra, elvégeztem az ELTE-n a pedagógia szakot, a SOTE-n pedig addiktológiai konzultánsi képesítést szereztem. Néhány hetet Olaszországban is töltöttem, az ottani katolikus drogrehabilitációs intézetben. Tudatosan készültem tehát a feladatra, hogy szenvedélybeteg gyerekekkel foglalkozhassak.

– Ön gyakran mondogatja, hogy semmivel sem különb a gondjaira bízott gyerekeknél…
– Ez így van, és ezt komolyan is gondolom. Néhány évvel idősebb vagyok náluk, s egy kicsit más dimenzióban élek, mint ők, nem használok szert, de nem vagyok jobb náluk. Nem állnak tőlem távol a különböző devianciák, elég rám nézni, katolikus papként hosszú a hajam, a tevékenységem nem hagyományos lelkipásztori szolgálat, néhányan mondogatják is az egyházban, hogy kilógok a sorból. Visszatekintve a középiskolai éveimre, elég durva módon voltam kamasz, ittam, cigarettáztam, csavarogtam, motoroztam, s egy időben templomba sem jártam, nem foglalkoztam Istennel, noha már általános iskolásként is gyakran gondolkoztam azon, hogy pap leszek. Az Úr kegyelmének köszönhetem, hogy a szüleim, noha érthetően döbbenten és kétségbeesetten reagáltak a kilengéseimre, mindig megbocsátottak. Engem mindig szeretetteljes családi légkör vett körül, olyan, amelyről a gondjaimra bízott gyerekek csak álmodhattak. Nem esik tehát nehezemre, hogy empátiával legyek e tragikus sorsú fiatalok iránt, akik már igen korán megismerkedtek az élet szennyével, mocskával. Meggyőződésem, hogy ennek a háznak van üzenete a társadalom felé.

– Mi ez az üzenet?
– Már magának a háznak a neve is üzenet: Szegletkő Otthon. „A kő, amit az építők elvetettek, szegletkővé lett. Az Úr műve ez. Csodálatos a mi szemünkben” – olvasható a Zsoltárok könyvében (118,22), majd ugyanezt mondja magáról Jézus Krisztus. (Mt 21,42) Az otthonunkban élő fiúk is megélték az elvetettséget. Elvetette őket a családjuk, a közoktatási intézmények, ezek a gyerekek már igen korán – van aki születésétől – megélték, hogy nem kellenek senkinek, nem szereti őket senki. Ennek az otthonnak azonban éppen az az üzenete, hogy mindezek ellenére ők is lehetnek szegletkövek. Rengeteg érték van ezekben a gyerekekben, tehetség, akarat, csak ki kell ezeket bontani, segíteni őket abban, hogy kiteljesedjenek, hogy a bennük meglévő jó kerüljön felszínre, s akkor valóban lehetnek szegletkövek. Fontos, hogy elhiggyék: ők is képesek arra, hogy előrébb jussanak, mert van hozzá erejük, s van aki segítséget nyújt nekik ebben. A legegyszerűbb dolgokról van itt szó, nem valami különlegességről. Óriási eredmény, hogy ezek a fiúk megtanulnak napirendben gondolkodni. Mielőtt hozzánk kerültek volna, nem volt erre lehetőségük. Fontos, hogy amikor reggel fölkelnek, érezzék, hogy ez jó dolog, akkor is, ha nehéz felkelni. Ugyanilyen jó dolog dolgozni, mert látom a munkám eredményét. Érezhetem közben magam kellemetlenül, izzadok, nehéz amit csinálok, büdös, nem értek hozzá, de látják azt, hogy az ő munkájuknak van értelme és van eredménye.

– Hogyan telik el egy átlagos nap az otthonban?
– Nagyon egyszerűen. A reggeli ébresztő után megreggelizünk, utána pedig tartunk egy napindító kört, amelyen meghatározzuk, hogy kinek mi lesz a feladata. A terápiás folyamat fontos eleme a munkaterápia. Ennek része és az intézmény munkamódszerének speciális eleme az állatterápia, amely nemcsak a munkaterápia részeként értelmezett állattartást jelent, hanem egy „mini életkert” létrehozását is. Vannak kecskéink, kacsáink, malacaink, disznaink. A munkaterápia részeként délig mindenki dolgozik, vannak akik a konyhán, mások az állatokat etetik, gondozzák, megint mások takarítanak, szépítik a házat. A munkából kiveszi a részét felnőtt és gyerek egyaránt, közösen dolgozunk a házért. Kora délután ebédelünk, majd tartunk egy napfolytató kört. Ezen értékeljük a délelőttöt. Kinek mennyire volt nehéz, illetve könnyű, ki teljesített jól, ki rosszul. A délután hátralevő részében sportolási, tanulási lehetőséget biztosítunk a gyerekeknek, a legtöbben magántanulók közülük. A napnak ebben a szakaszában kiemelt jelentősége van a játékterápiának. Este tartunk egy napzáró kört, majd aki akar, tévét nézhet, olvashat. Tíz órakor van a lefekvés.

– Az imént említette, hogy mivel öntől sem állt távol kamaszként a deviancia, empátiával közelít a gyerekekhez. Ugyanakkor arra is utalt, hogy ön kapott szeretetet és megértést a szüleitől, ezeket a fiúkat viszont eltaszította a családjuk. Hogyan tudja mégis beleélni magát az ő helyzetükbe, lelkiállapotukba?
– Erről eszembe jut a Good Will Huntig című film, amelyben a pszichiátert játszó Robin Williams azt mondja a hátrányos helyzetű, ámde zseniális tehetségű matematikus kamasznak: te árva gyerek vagy, és mit gondolsz, én tudom, hogy mit jelent árva gyereknek lenni, csak azért, mert elolvastam a Twist Olivért? Nyilvánvaló, hogy én sem tudom ezt, nem tudom, milyen érzés az, amikor a szülők elutasítják a gyereküket, azt mondják nekik, nem kellesz, tűnj el az életemből, csak gondnak vagy. Ez azonban nem akadálya annak, hogy empátiával legyek irántuk, próbáljam megérteni cselekedeteik mozgatórugóit. Ezért nem csodálkozom, hogy ezek a fiúk álomvilágba menekülnek. Mivel a létező valóságot elviselhetetlennek tartják, a szer segítségével elkezdenek felépíteni maguknak egy másik valóságot, ami persze nem az. Itt az otthonban nagyon komolyan dolgozunk azon, hogy ebből a másik valóságból visszahozzuk őket. S ebben a küzdelemben – mert ez iszonyú küzdelem – tudunk segíteni nekik. Sem én, sem a munkatársaim nem partnerek nekik abban, hogy továbbra is az álomvilágukban éljenek, s oda meneküljenek, ahová soha nem juthatnak el. Nyilván könnyebb azonosulni egy afroamerikai rapperrel, akit gyönyörű nők vesznek körül, egy baromi nagy autóban, hatalmas fukszok rajtuk. Sokkal vonzóbb ez, mint amikor én azt mondom valamelyiküknek, hogy a sportban elérhetsz sikereket, de ezért borzasztóan sokat kell edzened. Vagy a másik gyereknek azt, hogy figyelj, a te munkád nagyon jó, fontos a háznak, amit csinálsz, de mindez az orcád verejtékével jár. Biztos, hogy ez nem annyira vonzó, mint az álomvilág, amelybe menekülnek a különböző szerek – marihuána, füvek, ragasztók, heroin – által, de mi ebben tudunk nekik segíteni, és partnerek lenni, másban nem. Ez az egyik legfontosabb üzenetünk valamennyi gyerekünk felé, térj vissza a valóságba, ébredj föl! Ez igazi adventi üzenet, hiszen minden advent erre figyelmeztet, ember, ébredj fel! Erről van szó! Mi magunk is szeretünk olykor álomvilágba menekülni, ki az, aki nem játszott még el azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha nyerne egy ötöst a lottón? Néha minket is megkísértenek az efféle álmok, de aztán felébredünk és csak mosolygunk magunkon. Ezek a fiúk azonban megragadnak ebben az álomvilágban, s egyszerűen azért, mert az ő valóságuk borzasztóan nyers. Az én feladatom, hogy visszahúzzam őket a földre. S elhitessem velük, hogy ők is szerethetők, úgy ahogyan vannak, minden vétkük, bűnük ellenére. S ezt megérzik. Ennek a szeretetnek semmi köze a giccses szeretethez. Így ma már jól tudják, hogy nem tűrök el bizonyos viselkedési formákat, ezért kőkemény kereteket állítok fel a számukra. Ha például valaki szert használ itt bent a házban, akkor annak jogi – rendőrségi, bírósági – következményei vannak. Ez is a tanulási folyamat része, hogy minden egyes tettükért felelniük kell. Mi is olykor szeretünk erről elfelejtkezni, átmegyünk a piroson, és szembesülünk azzal, hogy a túloldalon a rendőr lekapcsol bennünket. Elmagyarázhatom ugyan, hogy siettem, hogy elkalandozott a figyelmem, de ez a rendőrt nem érdekli. Nekem is mondhatja a fiú, hogy vágyott a szerre, elhiszem, de nem érdekel. Elfogadom őt továbbra is olyannak, amilyen, de a szabályokat megszegő cselekedetét nem tolerálom.

– Említette, hogy ezek a fiúk iszonyú körülmények között éltek otthon. Valójában csoda lett volna, ha nem menekülnek álomvilágba…
– Mivel rettentően súlyos társadalmi problémáról van szó, jó lenne, ha minél szélesebb körben tudatosulna: itt nem a szerhasználat az elsődleges, az egy okozat. Az alapvető kérdés az, hogy miért nyúl valaki a droghoz? S itt visszatérek az álomvilág kérdésére. Hét éve élek drogosok között, s mielőtt elkezdtük ezt a munkát itt az otthonban, azt hittem, már találkoztam mindenfajta szörnyűséggel, amivel csak lehet találkozni, de tévedtem. Ezek a fiúk olyan szörnyűségeket hordoznak, amilyeneket el sem tudtam képzelni. Csakhogy érzékeltessem: egyikük egészen kisgyermekkorában végignézte, amint az anyja megöli, majd elássa az élettársát, a gyerek nevelőapját. Az anya börtönbe került, neki pedig meg kellett tapasztalnia, hogy a nagyszülőket nem érdekli, hogy mi van vele. Csoda, hogy ez a gyerek ezután lopott, rabolt, összevert embereket? S ez csak egy példa. Nem lehet elmondani, hogy milyen abszurd, félelmetes dolgokon mentek keresztül ezek a fiúk. Ha semmi rossz nem történne már velük többé, az a sok szörnyűség, amit eddig kaptak, és amit kénytelenek hordozni, már az elegendő lenne egész életükben. Döbbenet, hogy micsoda sebeket hordoznak, s ezek a sokszoros sebzések megkeményítik a szívüket. Ezért nem csoda, hogy a nyers valóság elől álomvilágba menekülnek, de nekünk meg kell értetnünk velük: a szer ördögi dolog, megkötözöttség, s ebből egyedül Jézus Krisztus a szabadító. Szert használni sátáni dolog, megkötöz engem, rabbá tesz, s nem lehet ebből szabadulni. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy mindenfajta szenvedélyről iszonyúan nehéz leszokni. A segítőim között van öt szenvedélybeteg, de évek óta tiszták. Rabjai voltak az alkoholnak, különböző drogoknak. Ők vallják: a mai napig függők, de nem használnak szert vagy alkoholt.

A függőség olyan betegség, ami nem gyógyítható. Egy függő haláláig függő marad, de abban erős tud lenni, hogy nem használja a szert. Ebben kell neki folyamatosan segíteni, hogy mindig erősebb legyen. Ez a küzdelem az élet végéig tart. S egyértelmű, hogy a szabadulás ebből Jézus Krisztus. Mi az Őhozzá vezető úton próbáljuk elindítani ezeket a fiúkat. Az első lépés az, hogy beismerem: egyedül tehetetlen vagyok, képtelen arra, hogy elrendezzem az életemet. Mivel megkötözött vagyok, ez meghaladja az erőmet. Elismerem, hogy szükségem van egy felsőbb erőre. S mi néven nevezzük ezt a felső erőt, aki Jézus. Nem én vagyok az, aki segíteni tud ebben, nem is a kollégáim, mi indikátorok, katalizátorok vagyunk ebben a folyamatban. Mi a lehetőséget adjuk meg ehhez, és ezzel a lehetőséggel van aki él, s van aki nem. Az én feladatom, hogy elhitessem vele: ha te meg akarsz gyógyulni, én partnered tudok lenni neked ebben. Fontos, hogy a gyerek készítsen egy erkölcsi leltárt arról, milyen az ő lelki csontváza, s föltegye a kérdéseket: miből épülök fel? Mi az, ami bennem mocsok és szenny, és mi az, ami erény? Ezeket nyilván le kell tennem az Isten elé, le kell zárni a régi dolgaimat. Ezek borzasztóan kemény állomások, s ezeken próbáljuk végigvezetni őket, bízva Jézus Krisztus kegyelmében.