Maglódi jelentés: szolnoki példa
Barotai Endre atya több évig szolgált Táborfalván.
A következő riport az Új Ember 2000. április 16-i számában jelent meg.
A paptestvérek csak Páter Huligánnak neveznek – mondja széles mosollyal Barotai Endre, aki augusztus 1-jétől Maglód plébánosa. Valamiként ő is Szent Ferenc derűs rendjéhez tartozik, amint testvérbátyja, aki ferences. És: a harmadik Barotai fiú is pap! Aki arról döntött: a fényben fog élni, most sem tehet mást, túl az élet delén.
Tizenhatodik szolgálati helyemen vagyok. Állambácsi annak idején Nógrád megyéből kitiltott, felajánlotta: menjek Nyugatra. Nem én – feleltem, a népemmel akarok szenvedni. Szenvedni?! – ordították. Mire én: A szocilizmusért szenvedni kell! Nógrádsápon éreztem, mi a kiválasztottság, a karizma. Harminc gyereket zenére tanítottam, de egyetlen hangszeren sem játszottam. Többet közülük fölvettek a zeneiskolába, nem egy kántor lett… Ezen is nevettek: a Huligán zenét tanít!
Estig elhallgatnám. Az egyik harmadikos kisgyerek azt mondta róla: Én nagyon bírom a pap bácsi stílusát. (Sietünk, mert Szobra kell mennie, ahol lelkigyakorlatot vezet.) Szolnokon töltött öt esztendőt, úgy tudom, ott a most elrendelt katekumenátus előfutára volt.
Egyszerű a válasz: a Szentatya apostoli buzdítása a keresztény családokhoz már 1982-ben megjelent. A 68. fejezetben ezt írja: Azoknak a hite…, akik az Egyháztól kérik, hogy házasságot köthessenek, különböző fokon állhat, és a lelkipásztor legfontosabb feladata, hogy e hitet fölébressze, táplálja és mérlegelje. Ugyanakkor a pásztoroknak meg kell érteniük azokat az okokat, amelyek az Egyházat arra indítják, hogy azokat is házasságkötésre bocsássa, akik nincsenek tökéletesen felkészülve. Azzal folytathatom, amivel a Szentatya: a házasság szentsége olyan valóság, amely már a teremtés rendjében létezik. Ebből indultam ki, és öt év alatt Szolnokon nyolcvan felnőttet (18-30 éves korig) vezettem a szentségekhez, mert nem csupán házasságról van szó. A gyerekeket a hitoktató készítette fel két évig a keresztségre a tanítás, a vasárnapi szentmise keretében. Volt, aki négy esztendő múltán járult csak a szentséghez, mivel templomba nem járt. A szülők megértették. A felnőttek közül nem mindenki házasságra jelentkezett, hanem a keresztséget kérte. A felkészülés több hónapig tartott minden hétvégén. Amikor a hitről szóló tanítást elsajátították, megkérdeztem: vállalják-e a keresztséggel járó kötelezettséget? Ha már megkeresztelt testvérrel álltam szemben: akar-e gyónni, áldozni? Ha igent mondtak, a közösségben járult a szentségekhez: keresztséghez, elsőáldozáshoz. Hogy ünnepélyessé tegyem a napot, a főpásztort vagy az általa kijelölt papi személyt hívtam meg.
Sok felejthetetlen emléke lehet.
Marosi Izidor püspök úr kétszer is volt nálunk: keresztelt, áldoztatott, bérmált.
A felkészítéshez a családi körülményeket kell-e ismerni?
Feltétlenül. A valóság ismerete annak az igazságnak az alapja, amit a teológia így fogalmaz: A természetesre épül a természetfölöti. Az emberek körülményeinek megfelelően lehet rávilágítani az életükben jelen lévő Krisztusra. Volt, amikor kisebb közösség készült a szentségek vételére: tanárnő, főiskolás, középiskolás, közlekedési rendőr. Más-más rétegből, körülmények közül.
Elképzelt-e már ideális mezőnyt, olyan fölkészítési módot, amely simán elrendezi a problémákat?
Sokat töprengek, de mindig eszembe jut, hogy amikor Krisztust elfogták, mind ott hagyták a tanítványai. Nem képzelhető el a Sienkiewicz megírta kereszténység: az ideális. Három év tanítás után mit kérdeztek az apostolok: uram, mostanában állítod helyre Izrael országát? Viszont megnyugtató, biztató számomra, ha később megkeresnek örömben és bánatban azok, akiket szentségekkel bocsátottam az életbe. A püspöki kar rendelkezése a katekumenátusról helyénvaló, azonban ne álmodozzunk, a láthatatlant sohasem tehetjük láthatóvá. Az ugart ha feltörjük, még sok idő kell, hogy valódi termőföld legyen. Hősiességet nem várhatunk.
Maglódon?
Egy felnőttet kereszteltem eddig, a vőlegény-jelöltjével mindig jelen van a vasárnapi misén, a család jelezte: mindkettőn érződik, hogy a vallás belépett az életükbe. Amit itt rendeznem kellett: helyreállt az iskolai hitoktatás, ötven gyerek újra rendszeres résztvevője a szentmiséknek…
(megjelent az Új Ember 2000. április 16-i számában)