XVI. Benedek pápa nagyböjti üzenete
�rta: sev - D�tum: March 23 2009 09:51:23
news: toviskoszoru.jpgKedves Testvéreim!

A nagyböjt kezdetén, amely intenzív lelki gyakorlás idõszaka, a liturgia három bûnbánati gyakorlatot javasol a bibliai és a keresztény hagyományból: az imádságot, az alamizsnát és a böjtöt. Ezek felkészítenek arra, hogy jobban tudjuk ünnepelni a húsvétot, és megtapasztaljuk Isten hatalmát, aki – ahogy húsvét vigíliáján hallani fogjuk – „számûzi vétkünket, lemossa minden bûnünket, a bûnbánóknak ártatlan szívet ad, a szomorkodóknak vigaszt kínál. Távol ûzi a gyûlölködés átkát, és meghozza a békés egyetértést, a zsarnok gõgjét is fékezi.” (Húsvéti örömének)


Szokásos nagyböjti üzenetemben, ebben az évben szeretném, ha különösképpen a böjt értékérõl és értelmérõl gondolkodnánk el. A nagyböjt arra a negyven napra emlékezetet, amelyet az Úr böjtölve töltött a pusztában, mielõtt elkezdte nyilvános mûködését. Ezt olvassuk az evangéliumban: „Akkor a Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy a sátán megkísértse. Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett” (Mt 4,1-2). Ahogy Mózes, mielõtt megkapta a kõtáblákra írt törvényt (vö. Kiv 34,28), és ahogy Illés, mielõtt találkozott az Úrral Hóreb hegyén (vö. 1Kir 19,8), Jézus is imádsággal és böjttel készült küldetésére, amely a kísértõvel való kemény összeütközéssel kezdõdött.

Teljes h�r
Megkérdezhetjük magunktól, milyen értéke és mi értelme lehet számunkra, keresztények számára, hogy megvonunk magunktól valamit, ami önmagában jó és hasznos lenne létfenntartásunkhoz. A Szentírás és az egész keresztény hagyomány azt tanítja, hogy a böjt nagy segítség ahhoz, hogy elkerüljük a bûnt és mindazt, ami hozzá vezet. Ezért az üdvösség történetében többször visszatér a böjtre való felhívás. Már a Szentírás elsõ oldalain az Úr azt parancsolja az embernek, hogy tartózkodjon a tiltott gyümölcs fogyasztásától: „A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz” (Ter 2,16-17). Szent Vazul az isteni rendelkezést magyarázva megjegyzi: „a böjtöt a Paradicsomban rendelték el”, és „az erre vonatkozó elsõ parancsot Ádám kapta”. Majd így összegzi gondolatát: „A »ne egyél« tehát a böjt és az önmegtartóztatás törvénye (vö. Sermo de jejunio: PG 31, 163, 98). Mivel mindannyiunkra ránehezedik a bûn és következményei, a böjtöt Isten eszközként kínálja nekünk, mely helyreállítja a barátságot az Úrral. Így tett Ezdrás, mielõtt visszaindult számûzetésébõl az Ígéret földjére, az összegyûlt népet böjtre hívva, „hogy megalázkodjunk Istenünk elõtt” (Ezd 8,21). A Mindenható meghallgatta imájukat, és biztosította õket segítségérõl és oltalmáról. Ugyanígy tettek Ninive lakói, akik hallgatva Jónás bûnbánatra szólító felhívására, õszinte szándékuk tanúbizonyságaként böjtöt hirdettek mondván: „Ki tudja, hátha irgalmas lesz, és újra megbocsát az Isten, lecsillapul izzó haragja, és nem kell elvesznünk!” (Jón 3,9) Isten ekkor is látta tetteiket és megkegyelmezett nekik.

Az Újszövetségben Jézus megvilágítja a böjt mély értelmét, megbélyegezve a farizeusok magatartását, akik ugyan aprólékos pontossággal betartották a törvény elõírásait, de szívük távol volt Istentõl. A valódi böjt, ismétli másutt is az isteni Mester, inkább a mennyei Atya akaratának teljesítése, aki „a rejtekben is lát, és megjutalmaz” (Mt 6,18). Õ maga mutat példát erre, amikor negyvennapos pusztai tartózkodása végén azt feleli a Sátánnak, hogy „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik” (Mt 4,4). Az igazi böjt célja tehát az, hogy a „valódi étellel” táplálkozzunk, amely Isten akaratának teljesítését jelenti (vö. Jn 4,34). Ha tehát Ádám nem engedelmeskedett az Úr parancsának, hogy „ne egyen a jó és rossz tudás fájának gyümölcsébõl”, a hívõ ember a böjttel szeretné alázatosan alávetni magát Istennek, bízva jóságában és irgalmában.

A böjt gyakorlata nagyon elterjedt volt a korai keresztény közösség életében (vö. ApCsel 13,3; 14,22; 27,21; 2Kor 6,5). Az egyházatyák is beszélnek a böjt erejérõl, amely képes féken tartani a bûnt, legyõzni a „régi Ádám” helytelen vágyakozásait, és a hívõ ember szívében képes megnyitni az utat Isten elõtt. Ezenkívül a böjt visszatérõ gyakorlat, amelyet a korok szentjei mindig ajánlanak. Aranyszavú Szent Péter írja: „A böjt az imádság lelke, az irgalom pedig a böjt élete, ezért aki imádkozik, az böjtöljön. Aki böjtöl, legyen irgalmas. Aki szeretné, hogy kérése meghallgatást nyerjen, az hallgassa meg azt, aki tõle kér. Aki azt szeretné, hogy Isten megnyissa felé szívét, az ne zárja be az övét az elõtt, aki õt kérleli.” (Sermo 43: PL 52, 320. 332)

Úgy tûnik, napjainkra a böjt gyakorlata veszített lelki értékébõl, és egy olyan kultúrában, amelyet az anyagi jólét keresése jellemez, inkább a testi egészséget karbantartó terápiás eszközzé válik. A böjtölés minden bizonnyal javíthatja a testi egészséget, de a hívõk számára elsõsorban lelki „gyógymód” mindannak leküzdésére, ami megakadályozza õket, hogy önmagukat Isten akaratához alakítsák. Isten Szolgája VI. Pál az 1966-os Paenitemini kezdetû apostoli konstitúciójában felismerte annak szükségességét, hogy a böjt hozzá tartozik minden keresztény hivatásához, amely abban áll, „hogy már ne önmagáért éljen, hanem azért, aki szerette õt, és önmagát adta érte, (…) és hogy a testvérekért éljen” (vö. I. fej.). A nagyböjt jó alkalom lehetne, hogy újra alkalmazzuk az idézett apostoli konstitúcióban foglalt normákat, megerõsítve ezen õsi bûnbánati gyakorlat eredeti és örök értékét, amely segíthet, hogy legyõzzük önzésünket és megnyissuk szívünket Isten és a felebarát szeretetére, amely az új törvény elsõ és legfõbb parancsolata, és az egész evangélium összefoglalása (vö. Mt 22,34-40).

A böjt hûséges gyakorlása hozzájárul ahhoz is, hogy megerõsödjön az emberben a lélek és a test egysége, segít elkerülni a bûnt és növekedni az Úrral való bensõséges kapcsolatban. Szent Ágoston, aki jól ismerte saját negatív hajlamait, és „szörnyen összebonyolódott, összefonódott csomónak” nevezte õket (Vallomások, II. 10.18), A böjt hasznossága címû mûvében ezt írja: „Biztosan gyötrelmet okozok magamnak, de azért teszem, hogy Õ megbocsásson nekem; megfenyítem magam, hogy Õ segítsen, hogy kedves legyek számára, hogy eljussak az Õ szelídségének örömére” (Sermo 400, 3, 3: PL 40, 708). Önmagunk megfosztása az anyagi tápláléktól, amely a testet táplálja, megkönnyíti a belsõ készséget, hogy hallgassuk Krisztust, és az õ üdvözítõ szavából táplálkozzunk. A böjttel és az imádsággal lehetõvé tesszük számára, hogy csillapítani tudja azt a lelkünk legmélyérõl fakadó éhséget, amit bensõnkben tapasztalunk: az Isten iránti éhséget és szomjúságot.

A böjt egyidejûleg abban is segít, hogy tudatára ébredjünk, milyen helyzetben él sok testvérünk. János apostol így figyelmeztet elsõ levelében: „Hogyan marad meg az Isten szeretete abban, aki – bár bõven van neki a világ javaiból –, mégis, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja elõle a szívét?” (1Jn 3,17). Az önként végzett böjt segít követnünk az irgalmas szamaritánus példáját, aki lehajol és a szenvedõ testvér segítségére siet (vö. Deus caritas est enc., 15). Ha szabadon úgy döntünk, hogy megfosztjuk magunkat valamitõl azért, hogy másokat segítsünk, ezzel konkrétan megmutatjuk, hogy a nehézségekkel küzdõ felebarátunk nem idegen számunkra. Éppen azért, hogy elevenen tartsuk magunkban ezt a befogadó és figyelmes magatartást a testvérek felé, bátorítom a plébániákat és a közösségeket, hogy a nagyböjtben még inkább gyakorolják a személyes és a közösségi böjtöt, Isten igéjének hallgatását, az imádságot és az alamizsnát. Már a kezdetektõl ez jellemezte a keresztény közösséget, amelyben rendkívüli gyûjtéseket tartottak (vö. 2Kor 8-9; Róm 15,25-27), és arra hívták a hívõket, hogy adják a szegényeknek mindazt, amit a böjtnek köszönhetõen félretettek (vö. Didascalia Ap., V. 20,18). Ma is újra fel kell fedeznünk és ösztönöznünk kell ezt a gyakorlatot, különösen a nagyböjti liturgikus idõ során.

Mindabból, amit mondtam, világosan látszik, hogy a böjt fontos aszketikus gyakorlat, lelki fegyver, amely segít, hogy ne ragaszkodjunk helytelenül önmagunkhoz. Önként lemondani az étel és más anyagi javak élvezetérõl, segíti Krisztus tanítványát, hogy uralkodjon az eredeti bûntõl meggyengült természetébõl fakadó vágyain, amelyek negatív hatásai átjárják az ember egész személyiségét. Helyesen biztat egy õsi, nagyböjti liturgikus himnusz: „Utamur ergo parcius, / verbis, cibis et potibus, / somno, iocis et arctius / perstemus in custodia – Legyünk mértéktartóbbak a szavainkban, az ételben és az italban, az alvásban és a játék terén, legyünk még éberebbek”.

Kedves Testvéreim! Ha jól megnézzük, a böjt legvégsõ célja – ahogy Isten Szolgája II. János Pál pápa írta –, hogy segítsen önmagunkat egészen Istennek ajándékozni (vö. Veritatis splendor kezd. enciklika, 21). Tartsuk fontosnak a nagyböjtöt minden családban és minden keresztény közösségben, hogy általa eltávolítsuk mindazt, ami szétszórttá teszi lelkünket, és megerõsítsük azt, ami táplálja a lelket, megnyitva szívünket Isten és a felebarát szeretetére. Fordítsunk több figyelmet az imádságra, a szentírásolvasásra, a bûnbánat szentségéhez és az Oltáriszentséghez járulásra, fõleg a vasárnapi szentmisén. Ezzel a belsõ készséggel lépjünk be a nagyböjt bûnbánó légkörébe. Kísérjen minket a Boldogságos Szûz Mária, Causa nostrae laetitiae (Örömünk oka), és támogassa törekvésünket, hogy szívünk megszabaduljon a bûn rabságától, hogy egyre inkább „Isten élõ tabernákulumává” tegyük. Miközben imáimról biztosítok minden hívõt és egyházi közösséget, hogy eredményes nagyböjti idõszakot éljen, ezzel a jókívánságommal szívbõl terjesztem ki mindenkire apostoli áldásomat.


XVI. Benedek pápa