Beer Miklós: Elindítani és lendületben tartani a kezdeményezéseket
„Olyan legyen egyházunk, amilyennek Isten szeretné látni” – fogalmazott Beer Miklós püspök a Váci Egyházmegyét bemutató beszélgetésben. Szakpasztorációk rendszere – kórházlelkészet, karitász, ifjúság-, roma-, drogpasztoráció –, képzések hosszú sora, közösségépítés az élet számos területén adnak példát arra, hogy a Váci Egyházmegye vezetése miként érzi és vállalja fel a társadalomért érzett felelõsséget. Több terület, így a kórházi lelkigondozás, a regionális ifjúsági közösségi modell, a gyermekvédelmi törekvések, a cigányság missziója országosan egyedülálló kezdeményezések.
„Ha a tavalyi hitemmel akarnék a mai társadalmi problémákkal szembenézni, nem mûködne” – szokta mondani. Most, az újév küszöbén, milyen kihívások elõtt állunk?
Karácsonyi felhívásaim során azt hangsúlyoztam, hogy hitünknek figyelmeztetnie kell felelõsségünkre. „Karolj fel egy családot!” – hangzott a felhívásom három évvel ezelõtt. Akkor kezdõdtek a lakáshiteles problémák, azóta a helyzet csak súlyosbodott. Ezért minden évben kicsit továbbmentem. Törõdj egy családdal, de nemcsak anyagilag segítve, hanem adj neki az idõdbõl. Idén karácsonyi tévémûsorunkban már négy család mutatkozott be: kettõ, aki segít és kettõ, akinek segítenek. Ez hosszú távú, rendszeres segítést és közösségvállalást jelentett. Idén karácsonykor arról beszéltem, ha valakinek ötszázezer forint körüli havi jövedelme van, meg sem érezné, ha havi ötvenezer forintot adna egy családnak. Felhívásomhoz azt is hozzátettem: hozz helyzetbe egy családot! Segíts, hogy önmaguk is gondoskodni tudjanak magukról! Ha az Úristen gondoskodik rólunk, akkor nekünk is gondoskodni kell egymásról. Szent János levelében áll az a gyönyörû mondat: „Ha Isten így szeretett bennünket, nekünk is ezzel a szeretettel kell szeretnünk egymást.” Vagy még súlyosabb: „Hogyan marad meg az Isten szeretete abban, aki – bár bõven van neki, mégis, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja elõle a szívét? Hitünk az Úristen gondoskodó szeretetében arra kötelez, hogy mi is segítsünk egymáson.
A boldogulás egyik lehetõségeként sokszor beszél a helyi, családi gazdálkodás szükségességérõl.
Felejtsük már el azt az ostobaságot, hogy nem éri meg gazdálkodni! A Váci Egyházmegye fõként vidéki településeket jelent. Az Úristen bízza ránk a termõföldet. Rögeszmém, hogy falvainkban kell életlehetõséget teremteni a fiataloknak, hogy ne hagyják el otthonukat, a falut. Bízom benne, hogy a mezõgazdaságnak újra lesz becsülete, a fiatalok megértik, hogy a mezõgazdaságból is meg lehet élni. Szeretném õket visszacsábítani a faluba. Akkor ott születik meg a gyerekük, az iskolát nem kell bezárni. Az egész ország fellélegezhet. Ábrándozom egy új agrárértelmiségrõl, akik gazdálkodnak és kulturált életet élnek falun. Gondoljunk csak a harmincas évekre, Prohászkára. Akkor is gazdasági válság volt. Ebben érzem a felelõsséget.
Lát Ön erre reális esélyt? Hiszen ma már nem szeretnek gazdálkodni az emberek. Mit tehet püspökként azon kívül, hogy mindezt sokszor és sok helyen elmondja?
Sokat töprengtem azon, merjek-e minderrõl beszélni, hogyan veszik majd? Nyilván megvannak a korlátok, de a jó példa biztosan számít. Felvállaltam négy családot, rendszeresen támogatom õket. Jövedelmem kétharmadát erre fordítom. Nem megyek külföldre nyaralni, nem költök magamra. Úgy érzem, ez kötelességem. De más lépéseket is tettem. Komolyan tárgyalunk a Vidékfejlesztési Minisztériummal, hogy egyházközségek is tartós használatba kérhessenek állami földeket, ezzel segítsék a helybelieket munkalehetõségekhez. Jól állnak a tárgyalások, érzi az állam, hogy szüksége van partnerekre, akikkel együttmûködhet. Egy másik vonalon is elindultunk. Három hónapja szerzõdést írtunk alá, egyházi részrõl hárman – a kalocsai érsek, a pannonhalmi fõapát és én –, hogy örömmel vállaljuk õshonos gyümölcsfák telepítését egyházközségi területeken. Rendkívül kedvezõ ennek is a visszhangja.
Az egyházközségek részérõl van érdeklõdés?
Igen, már többen jelentkeztek. A plébánosok folyamatosan hirdetik a részvétel lehetõségét. Fontos lenne, hogy összekapaszkodjunk. Látom, nagy bajban van az ország. Össze kell fognunk! Milyen népség vagyunk, hogy nem fogunk össze, amikor ennyien támadnak minket! Rá kellene ébrednünk végre, mennyit ront a helyzetünkön, ha egymást marjuk.
A felelõsségvállalás különbözõ módozatai nyilvánulnak meg a szakpasztorációk mûködésében. Az egyházmegye ezek anyagi fedezetét is biztosítja. Hogyan alakult ki ez a rendszer?
Egyrészt tapasztaltam az igényt, egymás után kerestek meg kérésekkel. Így indult 2004-ben a kórházlelkészi szolgálat Faragó Artúr atya vezetésével és 14 egyházmegyei alkalmazásban álló kórházi lelkigondozóval. Dúl Géza atya a cigánypasztorációra kapott karizmát, így indítottuk el a romamissziót. Laczkó Mihály atya a gyermekvédelem, a szociális gondoskodás irányában érez elhivatottságot, amire több diplomája is képesíti. Hatására hozta létre az egyházmegye a Szegletkõ Gyermekotthont és vállaltuk fel a drogpasztorációt. Farkas Laci atyára az ifjúsági régiós programot bíztam. Ettõl az évtõl indul az Emberhalász Ifjúsági Misszió, mely további ifjúsági plébániai közösségek létrehozását célozta meg. A Jóisten ajándéka, hogy a Váci Egyházmegyébõl indulhatott el a Szentjánosbogár Mozgalom is.
Szívesen hoz haza máshonnan is ötleteket, mondta több ízben is.
Láttam, hogy a papok nem bírják egyedül a rájuk bízott települések szolgálatát. Tudomást szereztem Bosák püspök úr és Gyulai püspök úr akolitusképzésérõl. Elkezdtük mi is, már a hetedik évfolyam indult. Minden évben harminc körüli létszámban jelentkeznek nagyszerû férfiak, és részt vesznek ezen a kétéves képzésen. Óriási dolog, hogy odaállnak a papjuk mellé. A szentmisén áldoztatnak, rájuk lehet bízni az igeliturgia végzését, a szentségimádás vezetését, a katekézist. Kialakult a diakónusi szolgálat is. A felavatott akolitusok közül tudjuk kiválasztani azokat, akik nagyobb elhivatottságot kaptak. Ma már plébániákat rá tudok bízni egy-egy nõs diakónusra.
Milyen módon indulnak el újabb és újabb programok?
Az Úristen meghívja az embereket a különbözõ feladatokra. A kulcs, hogy mindig találjunk olyan nagyszerû embert, aki felvállalja az adott területet, a szakpasztorációk esetében ez valósult meg. Évek óta mondogatom: higgyük el, az Úristen mindenhova, a legkisebb faluba is odakészített már valakit, aki a választottja. Meg kell szólítani, feladatot és bizalmat kell neki adni, de fel is kell készíteni a feladatára. Ezért indítunk képzéseket. Évek óta folyik az egyházi tisztségviselõk számára szervezett tanfolyamunk. Ez egy öthetes képzés, általában negyven-ötven fõs részvétellel folyik, és az egyháztanácsban végzendõ feladatra készít fel. Idén Kovászoló címmel az ifjúsági közösség vezetésére, támogatására szeretnénk felkészíteni fiatalokat. Hatvan feletti létszámmal indul februárban a kétéves képzés.
Honnan érkezik segítség?
A legtöbb helyen nagyon jó a kapcsolat az önkormányzatokkal. Mindnyájan érezzük, hogy közös a sorsunk, nem szabad elszigetelõdni. Hála Istennek, az ökumenikus kapcsolat is gyönyörûen alakul. Nagy öröm, amikor egy falusi ünnepen együtt vagyunk a protestáns testvérekkel. Tudunk tanulni egymástól. Nincs katolikus vagy református vagy evangélikus, mindannyian hívõ emberek. A mi keresztény elhivatottságunk abban nyilvánuljon meg, hogy testvérként tekintünk egymásra.
Hogyan van módja mindezt összefogni?
Van egy kedvenc hasonlatom. A bûvész egy hosszú asztalon elkezd tányérokat pörgetni. Elindítja az elsõt, majd sorban eljut a tizedikhez, innen rohan az asztal elejére, és kezdi újra onnan a pörgetést. Lendületet ad, nehogy leálljanak. Magamat ehhez hasonlítanám. Én is folyamatosan rohangálok, hogy minden program életben maradjon. Továbbá meggyõzõdésem, az Úristen rávezet minket, hogy az egyházunkban leosszuk a feladatokat. Az egyházmegye irányítása nem egyszemélyes feladat. Rengeteg jó munkatársam van. Havonta összejövünk a pasztorális munkacsoporttal, mely tíz-tizenkét fõs csapat. Itt áll mellettem a papi szenátus is. A cél az lenne, hogy a plébánosok egyre inkább papi szolgálatot végezzenek és egyre több, más jellegû feladatot átadjanak a világi munkatársaknak. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy minden templomhoz oda kell rendelni egy helyi vezetõt, de õt fel kell készíteni erre a feladatra. A papok pedig azt csinálják, ami a dolguk. Ne õk tatarozzák a templomot, hanem ezt adják oda annak, akinek ez a szakmája. A pap tartson lelkigyakorlatot, katekézist, bibliaórát.
Így tehetõ mûködõképessé a paphiánnyal küzdõ egyház?
Igen, közös imádságra a világi is össze tudja hívni az embereket. Miért ne lehetne például minden templomban roráte pap nélkül? De amikor a pap misézik, akkor tényleg misézzen. Ez alatt azt értem, hogy elõtte és utána legyen ott, beszélgessen az emberekkel, ne rohanjon tovább. De a szemléletünkön is változtatnunk kellene. Ne éljenek abban a tudatban emberek, hogy meg vannak fosztva valamitõl, mert a faluban nincs szentmise. Dinamikus szemlélettel kellene élni. Ha a szomszéd faluban van a vasárnapi mise, akkor üljön be az autójába vagy fogja a biciklijét, vagy szálljon fel a buszra, és örüljön annak, hogy misére mehet. Ne várja tátott szájjal a sült galambot, ha jön valaki misét mondani, akkor megyek misére. Ez legyen mindnyájunk szívügye.
Hogyan határozzák meg a sok feladatot látva a súlypontokat?
Fontosnak tartom, hogy minden plébániának legyen lelkipásztori terve. Ehhez adunk direktívákat, amiket helyben kell aktualizálni. A közösségnek pedig fel kell tenni a kérdést, mit vár el tõlük az adott helyen és idõben az Úristen. Imádkozzanak ezért, gondolkozzanak rajta, és beszéljék meg. Át kell gondolni, hogyan foglalkoznak a fiatalokkal, hogyan végzik a szentségi pasztorációt, a katekumenátust. Hogyan foglalkoznak a betegekkel, az öregekkel, a hajléktalanokkal? Melyek azok a hangsúlyos pontok, amelyeket õk abban az egyházközségben el akarnak érni? És a végére kerüljön, hogy milyenre festjük a kerítést. Minden év novemberében megtartjuk a lelkipásztori napokat. Máriabesnyõre hívjuk meg a papokat és világiakat. Három napon keresztül hallgatunk jó elõadókat, együtt gondolkozunk és imádkozunk, hogy megértsük, mi a dolgunk.
Bizakodó, látva a sok megvalósult elképzelést, jól mûködõ szolgálatot, élõ közösségeket?
Egyházunknak érzékelhetõen jó a közhangulata. A közösségeink aktívak. Van egy jól mûködõ kulturális központunk, a Credo ház. A püspökségen havonta teltházas koncertjein vannak. Ugyancsak havonta szervez a Férfiszövetség terményvásárt a püspökségen. Vácott érezhetõen szimpátia veszi körül az egyházat. De ennek a felelõsségét is érzem. És ugyanakkor türelmetlen is vagyok. Még több embert kellene megszólítani, még mindig nem mozdulnak meg igazán az emberek. Nem annak van itt az ideje, hogy Fatimába menjünk imádkozni. Itthon is ugyanahhoz a Szûzanyához fordulhatunk. Azzal a pénzzel inkább egymást segítsük. Nem vagyok nagyon népszerû az utazási irodáknál, de meggyõzõdésem, hogy ezt nem szabad csinálni. Valaki mesélte, hogy elutazott a Szentföldre, fejenként félmillió forintba került az út. Ez biztosan nem tetszik a Jóistennek. Melyik család engedheti ezt meg magának? Ha ez lenne az üdvösségünk feltétele, akkor tessék befizetni a nagybörzsönyi cigányasszonyt is. Az öngondoskodás kulcsfogalommá kellene, hogy váljon a mai társadalomban. Nem szabadna mindent várni. Össze kell kapaszkodni és sokkal szerényebben kell élni. „Isten, a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, megáldott minket minden lelki áldással” – minden lehetõségünk megvan, hogy szépen éljünk, csak tennünk kell dolgunkat.
„Olyan legyen egyházunk, amilyennek Isten szeretné látni” – fogalmazott Beer Miklós püspök a Váci Egyházmegyét bemutató beszélgetésben. Szakpasztorációk rendszere – kórházlelkészet, karitász, ifjúság-, roma-, drogpasztoráció –, képzések hosszú sora, közösségépítés az élet számos területén adnak példát arra, hogy a Váci Egyházmegye vezetése miként érzi és vállalja fel a társadalomért érzett felelõsséget. Több terület, így a kórházi lelkigondozás, a regionális ifjúsági közösségi modell, a gyermekvédelmi törekvések, a cigányság missziója országosan egyedülálló kezdeményezések.