A Magyar Katolikus Egyház is szerepet vállal a társadalmat mind nagyobb mértékben érintõ kábítószer-probléma orvoslása terén. 2002 márciusában létrejött Magyarország elsõ katolikus drogrehabilitációs intézete, a Vándorok a Viharban nevû kiemelten közhasznú alapítvány. Ennek keretében mûködik 2006 januárjától a Szegletkõ Gyermekotthon, a Budapest déli kapujánál fekvõ Alsónémedi közigazgatási határán belül, egy tanyán. Az intézmény alapítója és fenntartója a Váci Egyházmegye. A Szegletkõ Otthon vezetõje Laczkó Mihály, Alsónémedi volt plébánosa, akinek munkáját tizennégyen segítik (négy nevelõ, két gyermekvédelmi asszisztens, öt gyermekfelügyelõ, két családgondozó, egy pszichológus). Az elsõsorban drogfüggõ ellátottak létszáma tizenhat fõ, 12-17 évesek, egy részük roma származású.
– Mi késztette önt arra, hogy papi hivatása fõtevékenységének a társadalom perifériájára került, szenvedélybeteg gyerekekkel való törõdést válassza?
– Ennek nagyon hosszú elõtörténete van. Hat évvel ezelõtt láttam egy dokumentumfilmet a komlói drogrehabilitációs intézet életérõl. Ez nagyon beindított. Keresni kezdtem, hogy az egyház milyen módon kapcsolódik bele ebbe a munkába. Megismerkedtem néhai Szabó János atya nevével, aki még a nyolcvanas években foglalkozott drogos fiatalokkal, és számos kezdeményezéssel, amelyek valahol elakadtak. Egyre jobban érdekelt ez a szolgálat, s azon gondolkoztam, hogyan lehetne létrehozni hazánk elsõ katolikus drogrehabilitációs intézetét. A Váci Egyházmegye volt püspöke, Keszthelyi Ferenc engedte, hogy dolgozhassak az intézmény megvalósításán. Õ hozta létre a Vándorok a Viharban Alapítványt. Annak érdekében, hogy alkalmas legyek a feladatra, elvégeztem az ELTE-n a pedagógia szakot, a SOTE-n pedig addiktológiai konzultánsi képesítést szereztem. Néhány hetet Olaszországban is töltöttem, az ottani katolikus drogrehabilitációs intézetben. Tudatosan készültem tehát a feladatra, hogy szenvedélybeteg gyerekekkel foglalkozhassak.
– Ön gyakran mondogatja, hogy semmivel sem különb a gondjaira bízott gyerekeknél…
– Ez így van, és ezt komolyan is gondolom. Néhány évvel idõsebb vagyok náluk, s egy kicsit más dimenzióban élek, mint õk, nem használok szert, de nem vagyok jobb náluk. Nem állnak tõlem távol a különbözõ devianciák, elég rám nézni, katolikus papként hosszú a hajam, a tevékenységem nem hagyományos lelkipásztori szolgálat, néhányan mondogatják is az egyházban, hogy kilógok a sorból. Visszatekintve a középiskolai éveimre, elég durva módon voltam kamasz, ittam, cigarettáztam, csavarogtam, motoroztam, s egy idõben templomba sem jártam, nem foglalkoztam Istennel, noha már általános iskolásként is gyakran gondolkoztam azon, hogy pap leszek. Az Úr kegyelmének köszönhetem, hogy a szüleim, noha érthetõen döbbenten és kétségbeesetten reagáltak a kilengéseimre, mindig megbocsátottak. Engem mindig szeretetteljes családi légkör vett körül, olyan, amelyrõl a gondjaimra bízott gyerekek csak álmodhattak. Nem esik tehát nehezemre, hogy empátiával legyek e tragikus sorsú fiatalok iránt, akik már igen korán megismerkedtek az élet szennyével, mocskával. Meggyõzõdésem, hogy ennek a háznak van üzenete a társadalom felé.
– Mi ez az üzenet?
– Már magának a háznak a neve is üzenet: Szegletkõ Otthon. „A kõ, amit az építõk elvetettek, szegletkõvé lett. Az Úr mûve ez. Csodálatos a mi szemünkben” – olvasható a Zsoltárok könyvében (118,22), majd ugyanezt mondja magáról Jézus Krisztus. (Mt 21,42) Az otthonunkban élõ fiúk is megélték az elvetettséget. Elvetette õket a családjuk, a közoktatási intézmények, ezek a gyerekek már igen korán – van aki születésétõl – megélték, hogy nem kellenek senkinek, nem szereti õket senki. Ennek az otthonnak azonban éppen az az üzenete, hogy mindezek ellenére õk is lehetnek szegletkövek. Rengeteg érték van ezekben a gyerekekben, tehetség, akarat, csak ki kell ezeket bontani, segíteni õket abban, hogy kiteljesedjenek, hogy a bennük meglévõ jó kerüljön felszínre, s akkor valóban lehetnek szegletkövek. Fontos, hogy elhiggyék: õk is képesek arra, hogy elõrébb jussanak, mert van hozzá erejük, s van aki segítséget nyújt nekik ebben. A legegyszerûbb dolgokról van itt szó, nem valami különlegességrõl. Óriási eredmény, hogy ezek a fiúk megtanulnak napirendben gondolkodni. Mielõtt hozzánk kerültek volna, nem volt erre lehetõségük. Fontos, hogy amikor reggel fölkelnek, érezzék, hogy ez jó dolog, akkor is, ha nehéz felkelni. Ugyanilyen jó dolog dolgozni, mert látom a munkám eredményét. Érezhetem közben magam kellemetlenül, izzadok, nehéz amit csinálok, büdös, nem értek hozzá, de látják azt, hogy az õ munkájuknak van értelme és van eredménye.
– Hogyan telik el egy átlagos nap az otthonban?
– Nagyon egyszerûen. A reggeli ébresztõ után megreggelizünk, utána pedig tartunk egy napindító kört, amelyen meghatározzuk, hogy kinek mi lesz a feladata. A terápiás folyamat fontos eleme a munkaterápia. Ennek része és az intézmény munkamódszerének speciális eleme az állatterápia, amely nemcsak a munkaterápia részeként értelmezett állattartást jelent, hanem egy „mini életkert” létrehozását is. Vannak kecskéink, kacsáink, malacaink, disznaink. A munkaterápia részeként délig mindenki dolgozik, vannak akik a konyhán, mások az állatokat etetik, gondozzák, megint mások takarítanak, szépítik a házat. A munkából kiveszi a részét felnõtt és gyerek egyaránt, közösen dolgozunk a házért. Kora délután ebédelünk, majd tartunk egy napfolytató kört. Ezen értékeljük a délelõttöt. Kinek mennyire volt nehéz, illetve könnyû, ki teljesített jól, ki rosszul. A délután hátralevõ részében sportolási, tanulási lehetõséget biztosítunk a gyerekeknek, a legtöbben magántanulók közülük. A napnak ebben a 
szakaszában kiemelt jelentõsége van a játékterápiának. Este tartunk egy napzáró kört, majd aki akar, tévét nézhet, olvashat. Tíz órakor van a lefekvés.
– Az imént említette, hogy mivel öntõl sem állt távol kamaszként a deviancia, empátiával közelít a gyerekekhez. Ugyanakkor arra is utalt, hogy ön kapott szeretetet és megértést a szüleitõl, ezeket a fiúkat viszont eltaszította a családjuk. Hogyan tudja mégis beleélni magát az õ helyzetükbe, lelkiállapotukba?
– Errõl eszembe jut a Good Will Huntig címû film, amelyben a pszichiátert játszó Robin Williams azt mondja a hátrányos helyzetû, ámde zseniális tehetségû matematikus kamasznak: te árva gyerek vagy, és mit gondolsz, én tudom, hogy mit jelent árva gyereknek lenni, csak azért, mert elolvastam a Twist Olivért? Nyilvánvaló, hogy én sem tudom ezt, nem tudom, milyen érzés az, amikor a szülõk elutasítják a gyereküket, azt mondják nekik, nem kellesz, tûnj el az életembõl, csak gondnak vagy. Ez azonban nem akadálya annak, hogy empátiával legyek irántuk, próbáljam megérteni cselekedeteik mozgatórugóit. Ezért nem csodálkozom, hogy ezek a fiúk álomvilágba menekülnek. Mivel a létezõ valóságot elviselhetetlennek tartják, a szer segítségével elkezdenek felépíteni maguknak egy másik valóságot, ami persze nem az. Itt az otthonban nagyon komolyan dolgozunk azon, hogy ebbõl a másik valóságból visszahozzuk õket. S ebben a küzdelemben – mert ez iszonyú küzdelem – tudunk segíteni nekik. Sem én, sem a munkatársaim nem partnerek nekik abban, hogy továbbra is az álomvilágukban éljenek, s oda meneküljenek, ahová soha nem juthatnak el. Nyilván könnyebb azonosulni egy afroamerikai rapperrel, akit gyönyörû nõk vesznek körül, egy baromi nagy autóban, hatalmas fukszok rajtuk. Sokkal vonzóbb ez, mint amikor én azt mondom valamelyiküknek, hogy a sportban elérhetsz sikereket, de ezért borzasztóan sokat kell edzened. Vagy a másik gyereknek azt, hogy figyelj, a te munkád nagyon jó, fontos a háznak, amit csinálsz, de mindez az orcád verejtékével jár. Biztos, hogy ez nem annyira vonzó, mint az álomvilág, amelybe menekülnek a különbözõ szerek – marihuána, füvek, ragasztók, heroin – által, de mi ebben tudunk nekik segíteni, és partnerek lenni, másban nem. Ez az egyik legfontosabb üzenetünk valamennyi gyerekünk felé, térj vissza a valóságba, ébredj föl! Ez igazi adventi üzenet, hiszen minden advent erre figyelmeztet, ember, ébredj fel! Errõl van szó! Mi magunk is szeretünk olykor álomvilágba menekülni, ki az, aki nem játszott még el azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha nyerne egy ötöst a lottón? Néha minket is megkísértenek az efféle álmok, de aztán felébredünk és csak mosolygunk magunkon. Ezek a fiúk azonban megragadnak ebben az álomvilágban, s egyszerûen azért, mert az õ valóságuk borzasztóan nyers. Az én feladatom, hogy visszahúzzam õket a földre. S elhitessem velük, hogy õk is szerethetõk, úgy ahogyan vannak, minden vétkük, bûnük ellenére. S ezt megérzik. Ennek a szeretetnek semmi köze a giccses szeretethez. Így ma már jól tudják, hogy nem tûrök el bizonyos viselkedési formákat, ezért kõkemény kereteket állítok fel a számukra. Ha például valaki szert használ itt bent a házban, akkor annak jogi – rendõrségi, bírósági – következményei vannak. Ez is a tanulási folyamat része, hogy minden egyes tettükért felelniük kell. Mi is olykor szeretünk errõl elfelejtkezni, átmegyünk a piroson, és szembesülünk azzal, hogy a túloldalon a rendõr lekapcsol bennünket. Elmagyarázhatom ugyan, hogy siettem, hogy elkalandozott a figyelmem, de ez a rendõrt nem érdekli. Nekem is mondhatja a fiú, hogy vágyott a szerre, elhiszem, de nem érdekel. Elfogadom õt továbbra is olyannak, amilyen, de a szabályokat megszegõ cselekedetét nem tolerálom.
– Említette, hogy ezek a fiúk iszonyú körülmények között éltek otthon. Valójában csoda lett volna, ha nem menekülnek álomvilágba…
– Mivel rettentõen súlyos társadalmi problémáról van szó, jó lenne, ha minél szélesebb körben tudatosulna: itt nem a szerhasználat az elsõdleges, az egy okozat. Az alapvetõ kérdés az, hogy miért nyúl valaki a droghoz? S itt visszatérek az álomvilág kérdésére. Hét éve élek drogosok között, s mielõtt elkezdtük ezt a munkát itt az otthonban, azt hittem, már találkoztam mindenfajta szörnyûséggel, amivel csak lehet találkozni, de tévedtem. Ezek a fiúk olyan szörnyûségeket hordoznak, amilyeneket el sem tudtam képzelni. Csakhogy érzékeltessem: egyikük egészen kisgyermekkorában végignézte, amint az anyja megöli, majd elássa az élettársát, a gyerek nevelõapját. Az anya börtönbe került, neki pedig meg kellett tapasztalnia, hogy a nagyszülõket nem érdekli, hogy mi van vele. Csoda, hogy ez a gyerek ezután lopott, rabolt, összevert embereket? S ez csak egy példa. Nem lehet elmondani, hogy milyen abszurd, félelmetes dolgokon mentek keresztül ezek a fiúk. Ha semmi rossz nem történne már velük többé, az a sok szörnyûség, amit eddig kaptak, és amit kénytelenek hordozni, már az elegendõ lenne egész életükben. Döbbenet, hogy micsoda sebeket hordoznak, s ezek a sokszoros sebzések megkeményítik a szívüket. Ezért nem csoda, hogy a nyers valóság elõl álomvilágba menekülnek, de nekünk meg kell értetnünk velük: a szer ördögi dolog, megkötözöttség, s ebbõl egyedül Jézus Krisztus a szabadító. Szert használni sátáni dolog, megkötöz engem, rabbá tesz, s nem lehet ebbõl szabadulni. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy mindenfajta szenvedélyrõl iszonyúan nehéz leszokni. A segítõim között van öt szenvedélybeteg, de évek óta tiszták. Rabjai voltak az alkoholnak, különbözõ drogoknak. Õk vallják: a mai napig függõk, de nem használnak szert vagy alkoholt.
A függõség olyan betegség, ami nem gyógyítható. Egy függõ haláláig függõ marad, de abban erõs tud lenni, hogy nem használja a szert. Ebben kell neki folyamatosan segíteni, hogy mindig erõsebb legyen. Ez a küzdelem az élet végéig tart. S egyértelmû, hogy a szabadulás ebbõl Jézus Krisztus. Mi az Õhozzá vezetõ úton próbáljuk elindítani ezeket a fiúkat. Az elsõ lépés az, hogy beismerem: egyedül tehetetlen vagyok, képtelen arra, hogy elrendezzem az életemet. Mivel megkötözött vagyok, ez meghaladja az erõmet. Elismerem, hogy szükségem van egy felsõbb erõre. S mi néven nevezzük ezt a felsõ erõt, aki Jézus. Nem én vagyok az, aki segíteni tud ebben, nem is a kollégáim, mi indikátorok, katalizátorok vagyunk ebben a folyamatban. Mi a lehetõséget adjuk meg ehhez, és ezzel a lehetõséggel van aki él, s van aki nem. Az én feladatom, hogy elhitessem vele: ha te meg akarsz gyógyulni, én partnered tudok lenni neked ebben. Fontos, hogy a gyerek készítsen egy erkölcsi leltárt arról, milyen az õ lelki csontváza, s föltegye a kérdéseket: mibõl épülök fel? Mi az, ami bennem mocsok és szenny, és mi az, ami erény? Ezeket nyilván le kell tennem az Isten elé, le kell zárni a régi dolgaimat. Ezek borzasztóan kemény állomások, s ezeken próbáljuk végigvezetni õket, bízva Jézus Krisztus kegyelmében.
